„Nem mindig tudod megmagyarázni, de érzed. Valami benned azt mondja: eddig és ne tovább.”

Minden történetben van egy fordulópont.
Egy pillanat, amikor valami eltörik…
vagy éppen elkezd összeállni.

Lehet, hogy egy reggel történik.
Felébredsz, tükörbe nézel, és valami más van a szemedben. Nem düh, nem félelem — hanem egy csendes, mély fáradtság. Az a fajta, amit nem lehet kialudni. A lélek fáradtsága.

Lehet, hogy egy mondat indítja el.
Valaki kimondja: „Nem ismerlek már.”
Vagy te mondod: „Ez már nem én vagyok.”

Van, akinek a töréspont egy tragédia.
Egy kapcsolat elvesztése. Egy baleset. Egy eljárás. Egy elvett gyerek.
De van, akinél semmi látványos nem történik.
Csak egyszerűen összeomlik belül a hazugság, amit eddig nap mint nap újraépített.

Ez a pillanat félelmetes. Mert nincs több kifogás.
Nem lehet többé azt mondani, hogy „még nem olyan súlyos”, vagy hogy „másnak rosszabb”.
Ez az a pont, amikor valami őszinte elkezd megszólalni benned. És már nem tudod elhallgattatni.

De tudnod kell:
ez a pillanat nem a vég. Ez a kezdet.

A felismerés, hogy baj van, nem gyengeség.
Az a legerősebb mozzanat, amit ember átélhet: amikor szembenéz önmagával.
És talán először kimondja:
„Segítségre van szükségem. Nem akarom így tovább.”

Nem kell még tudnod, hogyan tovább.
Elég, ha tudod, hogy tovább akarsz.
Ez az „igen” belül — ez indít el.

A változás nem akkor kezdődik, amikor már tiszta vagy.
Hanem amikor már eleged van abból, hogy nem vagy az.