Sokan azt gondolják, hogy a függőség egyszerűen egy rossz szokás, amit csak le kéne tenni – akaraterő kérdése.
Pedig a valóság jóval összetettebb. A függőség nem a gyengeség jele. Sokkal inkább a fájdalomé.

Az ember nem lesz csak úgy „függő”. A legtöbben menekülnek valami elől. Egy elviselhetetlen üresség, egy gyermekkori hiány, egy kimondatlan sebzettség, vagy éppen az érzés elől, hogy nem vagyunk elég jók. Ezek a belső terhek, ha túl sokáig nincsenek kimondva, elkezdenek utat törni maguknak – és valami külsőbe kapaszkodunk, ami ideiglenesen enyhíti őket.

Valaki alkoholhoz nyúl, más gyógyszerekhez, van, aki a munkába menekül, vagy éppen a telefonja görgetésébe. A függőség formái sokfélék, de a gyökér gyakran ugyanaz:
valami hiányzik belül, és ezt próbáljuk kívül pótolni.

A baj csak az, hogy ezek a pótlékok nem töltenek be semmit – csak egyre többet követelnek. És miközben azt hisszük, irányítjuk őket, szép lassan ők kezdenek irányítani minket.

A társadalom gyakran elítéli a függőket. De kevesen állnak meg elgondolkodni azon, hogy vajon mi vezetett idáig?
Mi az a történet, amit senki nem lát?
Mi az a fájdalom, amit mások sosem hallottak?

Ez a blog azért született, hogy ezekről is szó essen. Nem ítélkezve, hanem megértve. Mert ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni a rabságból, előbb meg kell értenie, hogyan került bele.

Ez nem könnyű. Néha fáj. Néha szembesülni kell régi sebekkel, amelyeket eltemettünk magunkban.
De pontosan ez az út:
nem leállni a pótlékokkal – hanem elindulni befelé.

Ha ez a téma megszólított, maradj velem a következő bejegyzésekre is. Fogunk még beszélni arról:

• hogyan ismerjük fel a saját függőségeinket,

• mit jelent valóban elengedni,

• hogyan lehet tiszta, értelmes életet építeni a romokon túl.

Az út nem mindig könnyű. De mindig megéri elindulni.