„Nem akkor kezd rombolni, amikor már minden darabokban van. Hanem amikor észrevétlenül elhalványul bennünk az, akik valaha voltunk.”

A függőség nem csap le egyik napról a másikra.
Nem veszi el azonnal a munkát, a családot, az egészséget.
Előbb csak lop…
Apránként.
Csöndben.

Először az örömöket.
A valódiakat. A reggeli derűt, a kis dolgokban megbúvó boldogságot. Már nem örülünk annak, ami régen feltöltött – csak annak, ami elaltatja a hiányt.

Aztán jön a szabadság.
A döntés képessége. Már nem mi irányítunk, hanem valami más – valami, amitől eleinte csak „jobban éreztük magunkat”, de most már uralkodik rajtunk. Olyan döntéseket hozunk, amiket józanul soha nem tennénk.

Majd elvesz az időnkből.
Napok, hetek, hónapok múlnak el úgy, hogy nem is emlékszünk rájuk. Kihagyott lehetőségek, el nem mondott szavak, elszalasztott találkozások. Egy napon pedig rádöbbenünk: évek mentek el.

Később jönnek az emberi kapcsolatok.
Csalódások, hazugságok, titkok. Sokan elfordulnak, vagy mi magunk zárjuk ki őket. Egyre kevesebben maradnak, akik őszintén kérdezik: „Hogy vagy?” – és akikre válaszolni is mersz.

De a legnagyobb veszteség mégis az, amit legnehezebb kimondani:
önmagunk.
Az az ember, aki egykor álmodott.
Aki hitt abban, hogy van tovább, hogy képes valamire, hogy szerethető.
A függőség nemcsak egy szokás – hanem egy identitás, ami lassan bekebelez.

És talán eljön a pont, amikor a tükörbe nézve már nem is ismerjük fel azt az arcot.
Csak egy túlélőt látunk.
Valakit, aki még mindig bírja – de már nem él igazán.

És mégis…
az egyik legszebb dolog az emberben, hogy képes újrakezdeni.
Amit a függőség elvett, azt vissza lehet építeni.
Lassan, lépésről lépésre.
Nem ugyanúgy – de gyakran mélyebben, igazabban, szebben.

Ez a blog erről is szól. Hogy mi mindent lehet elveszíteni… és aztán visszaszerezni.